A második adag belőlem..

Hogy tudok magamra erőltetni egy olyan dolgot, amit nem akarok?

Annyira küzdök, annyira szeretném de mindahányszor próbálok teljes erőbedobással nekilátni a tanulnivalónak egyszerűen megakadok.. 

Tudom..volt már erről poszt. Siránkoztam eleget. Megérteni azonban csak az tud, aki volt már hasonló szituációban. Rendkívül nehéz.. számomra felér egy kínzással is. Alapjában én egy nagyon alkalmazkodó ember vagyok, tudom mi a kötelességem és becsülettel el is szoktam végezni de ez.. ez a helyzet más. Nincs, ami motiváljon.. próbálom, küzdök, de a vége mindig ugyanaz: kudarctól nekilódult könnycseppek, amik aztán a jegyzeteken landolnak.

A tanulást mára is feladtam..pedig tudom, hogy nem kellene. Bizonyítanom kell a szüleimnek.. nem hagyhatom őket cserben. Tudom..rossz hozzáállás. Elsősorban a saját boldogságomért kellene küzdenem de jelenleg képtelen vagyok bárminemű erő kifejtésére is. A szívem mazsolaként összeaszódva meg-meg dobban de csak gyengén, mert az elvárástól ránehezedő láncok hatalmas szorításban tartják az én cseppnyi gyermeki szívemet.. nem bírok el ekkora terhet. Minden egyes nap a gondolataimba mélyülve tépődök a helyzetemen és egyszerűen nem látom a kiutat, a megoldást. Beszélnem kellene anyáékkal? Ez az ötlet eleve halálra van ítélve.. nekik én vagyok az "egyetemista gyermekük", akire büszkék lehetnek, aki a család esze lesz, aki még fogja valamire vinni az életben..

Ilyen elvárásokkal a nyakamban mégis hogy merjek kitörni? Nem tudok és nem is merek. Gyáva vagyok ha úgy tetszik.. Ha elmegyek a tükör előtt csak egyetlen dolgot érzek magammal kapcsolatban: szánalmat. Szánalmas, hogy még erre se vagyok képes..pedig annyira szeretném ha rá tudnám magamra erőszakolni..ha az akaratom felülkerekedne a szívemen..

Idegileg teljesen a padlón vagyok..fizikailag is nagyon megvisel ez az időszak.. vagyis az az időszak, amióta egyetemista vagyok. Nehezen alszok el.. folyamatosan azon kattog az agyam, hogy mi van ha nem sikerül.. mi van ha ebben is kudarcot vallok?.. én nem bírnám elviselni azt, ha a szüleim - vagy bárki más- szégyenkezne miattam.. azt már végképp nem bírnám el. Rengeteget fáj a fejem, sokszor vágyom a magányra, az egyedüllétre.. csak feküdni egy helyben és várni a megváltás szikráját hátha a kobakomra omlik.

Mindenki áradozik az egyetemi éveiről.. Bulizás, pasizás - ellenkező esetben a másik nem meghódítása :)-, életre szóló barátságok, felejthetetlen hangulat.. az egész egyetem egy nagy szórakozás.. a csoporttársaimat is el szoktam figyelgetni.. kari bulik, ki kivel volt és éppen hol..hány pontot szedett össze az éppen aktuális zh-n.. és erre itt vagyok én 0 szociális élettel, egy hatalmas lelki teherrel.. itt vagyok én, aki kergetné az álmait, de túl gyáva hozzá.. Ebből a bekezdésből úgy tűnhet, hogy én vágyok arra, hogy minden héten szórakozzak, hogy el legyek látva 100 baráttal és legalább ennyi fiú lengjen körül.. de NEM. Nem azt várom az egyetemtől, hogy eszméletvesztésig igyam magam minden szerdán, nem azt várom tőle, hogy itt ismerjem meg a legjobb barátaimat.. egyetlen dologra vágyok: segítsen hozzá az álmaimhoz. Segítsen azzá válni, aki tényleg szeretnék lenni. Segítsen felnőni ehhez a cudar világhoz. Adjon nekem bátorságot, mankót, elég biztonságot ahhoz, hogy a saját utamra lépjek.

Rengetegen mondták már nekem, hogy ne akarjak megfelelni másoknak - hiszen úgyis lehetetlen - én mégis mindig ugyanabban a hibába esek és hiába tudom mi lenne a helyes, engedek a nyomásnak. Lehet, hogy 10 év múlva, 2 gyerkőc anyukájaként olyan dolgokat fogok tudni megtanítani nekik, amiket más nem tudna.. Olyan tapasztalati háttér lesz mögöttem, olyan érzések, olyan dolgok, amiket lehet hogy át kellett éreznem ahhoz, hogy később helyt tudjak állni minden téren.. anyukaként, feleségként, dolgozó emberként, lányként, testvérként..Kezdem egyre jobban ezt érezni. Át kell élnem ezeket, hogy később tanítani tudjak..

A bejegyzés írása közben rájöttem valamire.. az egyik hatalmas hibámra: rettenetesen törekszem a harmóniára - bizonyos helyzetekben -. A családunkban különösképpen igyekszem békét teremteni és terelgetni mindenkit a helyes útra.. a néha veszekedésekkel tarkított életem megtanított arra, hogy néha nekem kell az áldozatnak lenni.. néha nekem kell csendben eltűrnöm mindent csak azért, hogy a béke megteremtődjön. Nagyon vágyok a nyugodtság érzésére..azt az érzést szeretném átérezni, amikor minden rendben van..amikor nincsenek zavaró tényezők.. amikor nem azon kell izgulnom, hogy kit kell megvédenem, kiért kell kiállnom, kit védelmezzek..amikor nem kell hárompercenként ellenőriznem senkit sem, amikor végre megbízhatok magamban.. és amikor végre megbízhatok másokban is.

A belső feszültségemet rengetegszer kivetítem másra. A kényszer, hogy megfeleljek.. a kényszer, hogy a legjobb formámat hozzam a nap 24 órájában.. a kényszer, hogy a legjobb legyek.. a legjobb legyek a párom számára, a családom számára.. hogy nélkülözhetetlen, lecserélhetetlen lehessek. Majdnem bármit képes vagyok feláldozni ha erről van szó..sokszor azonban teljesen irreálisan gondolkodok és a félelmeim olyankor eluralkodnak rajtam és saját magamnak generálom a feszültséget. Rettenetesen rossz hiba.. én mégis sokszor elkövetem újra és újra. Kedves Élet.. és Sors.. ha olvassátok ezeket a sorokat, akkor kérlek benneteket, hogy rángassatok ki ebből az uralhatatlan helyzetből..teremtsetek körülöttem békét és boldogságot.. tereljetek a saját utamra és aztán cibáljátok meg a fülemet ha néha-néha megpróbálnék letérni az álmaim felé vezető útról.

Ez a bejegyzés nagyon hosszú és lelkis lett. Kimondhatatlanul szükségem volt már arra, hogy egy semleges "személynek" kiöntsem a szívemet..szükségem volt arra, hogy átlássam a gondolataimat.. megismerjem magamat..a gondolataim mögé lássak. Sajnos senki nem tud nekem teljesen pártatlanul segíteni. Nyilván mindenki jót akar nekem.. de egy valamit senki nem tud, mégpedig azt, hogy NEKEM mi a jó. Nem lesznek ám mindig ilyen búvalbélelt irományok.. szeretek én viccelődni.. meg aztán én egy nagyon cuki kiskirálylány vagyok, aki óriás plüssmacival alszik és aki fél kidugni a lábát a takaró alól, mert retteg attól, hogy leharapja egy szöörnyeteg..  ez vagyok én.. - majdnem- 21 évesen. Örök álmodozó, szeleburdi, hallgatag de viccelődni szerető, empatikus és néha izgága ám -remélem- egy szerethető lányka.

Egy szuszra ez most lehet hogy sok volt és lehet, hogy egy megkeseredett egyénnek tűnhetek de nem vagyok az. Imádom az életet.. imádom a boldogságot, a nevetést, a vízen megcsillanó őszi napsütést, a tulipánokat, az évszakokat, a hatalmas kirándulásokat, a verseket, a könyveket, a sütés-főzést, a cuki dolgokat, a vicces videókat, a romantikus dalokat és pillanatokat, a családomat, a szerelmemet és a veszettül rohanó időt is mert tudom, hogy egyszer az idő úgyis segít elérni az álmaimat. :)

U.I.: holnap jön az esküvős poszt. A keddi nap színe a lila lesz. :)